Azt hiszem, a világ már nagyon, nagyon régóta ugyanolyan, talán a megléte óta. Nem tudom, ki formálta ilyenre, és nem tudom, ki hozta rá az életet. Nem tudom, honnan jöttek az emberek, és a céljukat sem tudom.

Az elmúlt két hétben annyira sokat olvastam irodalmat, irodalomról, hogy ahelyett, hogy tisztábban látnék, csak zavartabb vagyok. Ember vagyok: magamat, másokat érteni akaró. Meg akarom találni helyem a világban, meg akarom találni azt, amitől teljes lesz az életem és talán kicsit teljesebb lesz mások élete. A nagyok is ezt akarták, nem? Számtalan irodalmi példa kavarog a fejemben, mindenre, mindenre. Minden író a maga módján gazdagította a világot — ezt olvassuk unos-untalan blogokban, irodalmi szövegekben: a jól hangzó kifejezés már  üressé és jellegtelenné lett.

Amit pedig nem értek.
Az irodalom mindig a korára reagált, és néha a korát megelőző dolgokra is: de nem értem, mire reagálhat az irodalom most, amikor mindent szabad, megtorlás nélkül, mindent árulnak és mindenki vevő rá. Az irodalom mindig kiutat jelentett, mindig ellent mondott a kor jelenségének, vagy összesimult vele, dicsőségét hírdetve — de hogy lehet egy százfelé törő világhoz viszonyulni? Széttörő, nem-lineáris szövegekkel, mondja a posztmodern meghatározása, s valóban, a posztmodern alig követhetően összevissza utal más művekre, s mire oda jutnék, hogy élvezzem a művet, már elfáradtam a jelentések felkutatásában.

Hova forduljon ilyenkor az ember, aki megnyugvást remél? A régiek régiek. Más korban éltek. Elejtett szavaikban bíztatást találtam ugyan, de csak egy pillanatra, mielőtt eszembe jutott, hogy ez nem az a kor, ahol a szép szavak és szép világok felidézése megnyugvást adhat. A szép már nagyon rég egy elcsépelt dolog lett, ha tisztán szépet rajzolsz vagy írsz, a művészeti elit biztosan nem fogad be.

Akármerre nézek a „magas-” avagy a „szép„művészetben, csak a posztmodern maszlagot látom, írásokat, szobrokat, rajzokat, melyek ötletesek vagy unalmasak, mégsem különösebben megrendítőek. És próbálok, próbálok ilyet alkotni, de nem megy, mert érzem, hogy hiányzik belőlük valami, amitől életre kelnének. Hol a helyem, ha szeretnék különcködni, de a különcök értékrendje helyett egy általuk lenézett értékrendet vallok, érzek magaménak?

Elmondom, hogy mi hiányzik a szépművészetekből:
Hiányzik belőlük, amit akkor érzek, ha sétálni indulok, és köszönök a napfénynek és a levegőnek.
Hiányzik belőlük az éjszaka, ahol minden csillag egy ember lelke.
Jég és tűz, föld és ég, víz és kő és fa és kézzel szőtt ruhák, hiányoztok még valakinek?

Hiányzik az irodalomból, a művészetből és az emberekből minden, amit kiskorunkban olyan jól tudtunk. Hiányzik az igazi, amitől a Kis Herceg olyan jó és amiért annyian olvasnak Benedek Eleket és Andersent, A Gyűrűk Urát és Vonnegutot, és nem csak ezeket, mert az igazán jó dolgokban — azokban, amiket teljesen belemerülve olvasunk, és feltekintve tisztábbnak, érthetőbbnek látszik minden  — ott van ez az örök dolog. Nem tudom, hogy mesének hívjam-e, vagy varázslatnak. Olyan tűnékeny és nehezen elkapható, néha ott van egy írásban, néha nem, talán csak én látom oda.

Amikor látom, akkor minden rendben van és értelme van az életnek, és a nagy betűs Alkotásnak is. Elkapni, megőrizni ezt, megismertetni másokkal is. Azt szeretném, ha a gyermekem is úgy nőne fel, hogy sokat kap belőle, és így nő igazságosnak, gyengédnek, bátornak és erősnek. A világtól kapja majd, az apjától és tőlem, és minden ősünktől.

Nem tudom, hogy ez vallás-e. Ha igen, akkor ez az, amiből minden vallás kialakult, mielőtt rideg szabályrendszerekké váltak.

Azt hiszem, minden körülöttünk lévő dolog, önmagunk és mások őszinte tisztelete ez. Elismerni, hogy része vagyunk a világnak, igazán része.

Ezt írom, amikor meséket írok. Ezt rajzolom, amikor igazán rajzolok. Ezt keresem a világban, és mikor épp nem látom, vaknak és elveszettnek érzem magam, és csak az emlékével élek addig, amíg megint úgy nem alakulok, hogy megláthassam. Most megint látni kezdem: fontosabb mindennél, ez ad erőt és biztonságot, és kedvet élni.

Csak remélni tudom, hogy mások is gondolják, érzik, élik ezt, és hogy meg is találom őket. Talán a lelke mélyén minden ember élte, csak vannak, akik régebben felejtették el és már nem tudnak emlékezni.

Végül pedig egy kép, hogy megmutassam a tutit:

Ez a hátterem (desktopom) amúgy.

Ezt az írást üzenem annak, aki szerint haszontalan dolgokkal foglalkozom. És üzenem annak, aki nem talál kedvességet a világban, mert nem kedves magához. És üzenem annak, aki túl kényelmes álmodni és élni.

De főleg a barátaimnak és magamnak üzenem.