Alapvetően az a bajom a posztmodern „magas” művészettel, — mostmár hozzáteszem, hogy annak, amivel én találkoztam belőle — hogy azt befogadni általában csak úgy lehet, ha alapvetően széles a műveltséged és megérted az utalásokat, amiket az alkotó elszór, vagy valaki elmagyarázza. Értem én, hogy játékos meg vicces, és hogyha annyira művelt vagy akkor tényleg az, de ehhez egy műveltebb olvasó– és nézőközönséget kéne (kellett volna) kinevelni, különben az egész csak a művészek belső körének lesz élvezetes, a lelki megtisztulásra meg ilyesmikre vágyó néző pedig ott marad élmény nélkül.

A nem direkt kommunikációs rész pedig mennyire igaz, és mennyire elfelejtkeztem róla. És még változik is, a régi szájbarágós dolgok után ma már sokkal inkább a befogadó alkot jelentést, és ez így van jól.

Tanulni kell, no. Köszönöm a kommentet. :)

Amúgy az a művészettel szemben támasztott elvárás, hogy a művészet szép dolgokat szépen ábrázol egy olyan korból származik, amikor a művészek mesteremberek voltak. Mint az asztalos vagy a kovács. Csak akkor még nem volt a keletkezett tárgynak ilyen varázslatos kultusza, sőt a szépen lefestett virág sem egy szép kép volt egy virágról, hanem maga volt a szép virág.
A legnagyobb „kárt” a művészet megítélésének a 18. században megjelent esztétika és művészeti múzeumok okozták. Gadamer írta, hogy „Az esztétikai megkülönböztetés „szent helyei” ma a múzeumok és az „egyetemes könyvtárak”, amelyek mintegy „bekeretezik” a saját világukból kiszakított s egymás közegében idegenné vált műalkotások gyűjteményeit, s ezáltal kiemelik, elszigetelik azokat az emberek világától, ahelyett hogy a szó valódi értelmében hozzáférhetővé tennék őket”.
Azáltal, hogy ilyen rendkívül misztikus környezetbe helyezték, az emberek azt gondolják, hogy ez valami magasztos és megfoghatatlan dolog. De valamit mégiscsak be szeretnének fogadni, és ilyenkor azonosítják a magas művészetet az esztétikai élménnyel. Már pedig a kettő nem ugyan az. Az, hogyha tisztán szépet rajzolsz vagy írsz, nem baj, ha nem fogadja be a „magas művészet”, mert az nem is az. Nem azért nem az, mert ne lenne igényes vagy nem jó, hanem azért, mert mások a céljai. És legyenek is mások a céljai. Az persze nagy túlzás, hogy megelőlegezem a magas művészetnek, hogy az alkotók tudják mit csinálnak, mert egy jó részüknek fingja sincs róla.

Ha befogadóként nézed ezt az egész maszlagot, minden amit leírtál, a séta, a napfény és a levegő benne lehet. Neked. Ez nem a művészeken múlik. Ha azt akarnák, hogy ez legyen benne, akkor sem ez jönne le mindenkinek, mivel a művészet nem direkt és egyértelmű kommunikáció.

Ha pedig alkotóként, akkor te elveid ilyen téren jók. Következetesség, hit abban, amit csinálsz, némi megszállottság. Ezek is kellenek hozzá. De a folyamatos fejlődéshez nem csak érzelmi háttér szükséges, mert a minőségi alkotás valamilyen szinten mégis csak iparos munka. A technika és munkamódszer továbbfejlesztése, szorgalmas kitanulása, a művészeti közeg értelmezése. Igen, a posztmodern maszlagé is. Ha érted, mi van azokban, és érted, mire keresték a választ vagy a kérdést, azzal nagyon sokat fejlődsz te is. És a saját dolgaidba utána továbbra is azt raksz be, amit szeretnél, de valahogy mégis teljesebb lesz. Többek között azért is, mert eltűnik majd az a nagy misztikus varázsa a szépművészetnek, amivel az emberek felruházzák. És jobban fogod tudni, mi az egyáltalán, amit te belerakhatsz.
És akkor az általad felsorolt dolgokat inkább olyan helyen fogod keresni, ahol meg is találod:)

Kéz és lábtörést holnapra!

http://www.scienceimage.csiro.au/mediarelease/images/expanding_universe_nasa.jpg