Saját rajzok meg ilyesmik is lesznek egyszer, meg rájöttem, hogy nem túl képbeillesztésbarát az oldal jelenlegi kinézete, úgyhogy ha sok időm lesz, át kell csinálnom ezt is.

És szeretnék egy kalapot, ami jól áll, mondjuk feketét, valami zölddel.

Kezdésnek lássuk Jon Klassen portfólióját. Jobb oldali lenyíló menü(works) -> Coraline.

díszlettervek és vizuális fejlesztés (set design and visual development)
Áll lees. Ha az ember még emlékszik a filmre, pl. az ugráló egerek cirkusza ugyanolyan, Coraline szobája majdnem, a színésznők lakása meg nagyon nem.

Szóval ami engem lenyűgöz, hogy mindenféle animációs filmnek, a stop-motionnek meg a 3D animációsoknak is vannak előrajzolói. Ezek az emberek is kitűnően tudnak rajzolni — Aurélien Prédal például a színkulcsokat készítette az Un monstre à Paris című filmhez.

Mindaz, ami ezen a több emberen — a storyboardoson, a díszlettervezőn, a színkulcs-kitalálón átmegy, a rendező fejében áll össze, s a végső munka összetettségét adja, mennyire ki van találva például a Ratatouille. Igen, ezt is tervezték.

És mennyire jó lehet ezeken dolgozni — még csak animálni sem kell, csak jeleneteket elképzelni, megálmodni, és vázlatosan feldobni.

A legszebb, hogy az egészen egyszerű dolgoknak is vannak storyboardjai. Például az Evanescence Bring me to life című klipjének.

Akarok sok-sok időt hogy rajzolhassak.
És azt hiszem, írni már nem nagyon tudok, de mindent (újra) el kell kezdeni valahol.
Boldog új évet!

Igazad volt.
Köszönöm.

Ó, és a képregény újabb oldallal bővült : )

Sokféle kép élt bennem a télről. Volt havas háztetős, volt befagyott pocsolyás, hó nélkül. Adventi koszorú fenyőággal, szalaggal. Karácsonyfa, fa helyett fenyőág, csillagszórók, fehér-szürke ég, amiből hatalmas, puha hópihék hullanak.

Mert a hó hullik. Annak is igaza van, aki szerint esni szokott.
Szerintem túl könnyű és lebegő és finom ahhoz, hogy csak úgy essék, mint bármi más.

Amikor megtanulod szavakká és mondatokká önteni a gondolataidat, még nem tudod, hogy mekkora hatalmad lesz később. Önkifejezés, így hívják. Megmenthet a későbbi őrülettől, elárulhat, hogy becsukjanak vagy megöljenek érte, gazdagságot és hírnevet hozhat neked, és ezernyi más dolog.
És kérdezem mégis, hogy minek.

Sokan írunk. Én csak suttyomban, meséket. Verseket többen. Van, akinek irodalmi portálra kerül ki a verse, van, akiét könyvbe szerkesztik és kiadják. Van, akiben csak nyüglődnek, szenvednek a versek, mert elhagyta őket.

Az iskolában megtanuljuk értelmezni a nagy költők műveit, de ez nem feltétlenül jelenti azt, amit Petőfi, vagy Ady, vagy pláne József Attila éppen akkor érzett. Lehet, hogy közel áll hozzá, de lehet, hogy csak utólagosan belemagyarázunk valamit, amihez a költőnek köze sem volt, abban a pillanatban legalábbis biztosan nem.

És nem tanuljuk meg érteni egymást. Aki leír valamit, az elmondja — a maga részéről megtette, amit tehetett -, de nincs, aki megértené. Elborzasztó, hogy mennyi empátiát kellene tanulnunk, hogy megértsük a mások verseit, és mennyire jól kellene ismernünk a nyelvünket, hogy úgy írjunk és úgy olvassunk, hogy legalább töredéke átjöjjön annak, amit a költő írt.

A versek mindenkinek mást jelentenek, ez igaz. De egy ember, aki nem érzi úgy, hogy megértik, elsorvad és szomorú lesz élete végéig, hiszen ha szeretik is, nem azért fogják szeretni, aki ő igazán. Mert ő a folyók hangja, a kő ereje, a fenyőág suhogása a szélben, a pattogó tűz a hegyoldalban, ő mosógép, vagy szódásüveg vagy zászló vagy rózsabokor vagy igazság, vagy szerelem, vagy élet, melyet sok ember soha sem ismer meg teljesen, és költőnk is csak a maga részét.

És mégis, sok részből talán össze tudnánk rakni egy egészet.

Csak meg kellene tanulnunk érteni.

Az elkövetkező időkben nem tudom, mennyit leszek. Egyetem, munka, aztán vizsgák, munka. A munka nem olyan szörnyű, mint lehetne, de például most sincs hozzá kedvem, pedig fél óra múlva indulni kell.

Szóval frissítés majd egyszer. Nagyon, nagyon egyszer.

Addig is legyetek jók. : )

Meg blogosítani kéne a naplót itt, csak igazából semmi kedvem hozzá, meg nincs fényképezőgépem és nem tudok mutatni semmit. Nem akar valaki hozzámvágni egy fényképezőgépet? Vagy legalább egy üveg olívaolajat? (rajzért)

Melyhez hasonló jókat, szeretettel

éne

Rengeteg elintéznivaló micsodám van, és még a képregény címlapján sincs időm gondolkodni.

A How I Met Your Mother meg szar.

Ez van.

Szurkoljatok az albérletnek :D

Leérettségiztem, és szerénység nélkül állítom hogy kurvajólett. Büszke vagyok magamra. :]

Most már csak a jelentkezős papírmunkáért aggódom, azután a koliba jelentkezésért, a személyim megújításáért (július 26án lejár), meg azért hogy legyen elég pénzem elég hamar mindenre amit szeretnék.

Az álommunka amúgy annyira nem álom, ezt a jobb mutatóujjam is tanúsíthatja (szeletelőgép = not cool), bár már elég szépen gyógyul, és már picit tudok vele gépelni is. Nem mintha amúgy nagyon használnám.Viszont engedték, hogy elcseréljem az egyik váltásomat, úgyhogy volt két leírhatatlanul awesome napom.

Más. A Jóbarátok valahogy a nyolcadik évad után már nem tetszett annyira. Menő viszont az akrilfesték és George MacDonald is: meghallgattam munka közben audiobookon a The Day boy and the Night Girl című meséjét és még mindig őt tartom a legjobb írónak. És nézzetek körül a Librivoxon mert van sok más is.

Meg nézzétek meg a Rómeó és Júlia musicalt franciául. Kurvajó. Iszonyatosan jó. Nem csak a zene, hanem a jelmezek, a koreográfia, a világítás meg minden. Így kell ezt csinálni, még úgy is, hogy Rómeó anyja jobban bejön nekem mint maga Rómeó, és Benvolionak iszonyatosan orrhangja van. Mindenki másnál eltalálták a szerepeket, hatalmas lájk Escalusnak, azaz Verona Hercegének, Laurent barátnak (Lőrinc), Mercutionak és a Halálnak, aki a magyar változatban nincs is benne pedig úgy kurvajó hogy még csak nem is énekel.

Új dizájn meg… ja, majd egyszer. Mondjuk ha már kávéhoz jutok.

Ha van kedvetek, írjatok kommentet. Jó lenne beszélgetni valakivel csak megint félek embereket megszólítani mert nincs jó témám.
És jelölgessetek be facebookon hogy legyen ismerősöm sok sok.

Rajzolni akarok. Színeset. Növényeket, állatokat, embereket. Sokat. Mindig. Halálig. Hollókat meg varjakat, platánfákat és tölgyeket és sok fenyvest. Fiúkat és lányokat és öreg embereket, és levéldíszt a lap szélére. És mesét szeretnék írni a kő lányáról és minden másról ami eszembe jut. Meg szeretnék tanulni énekelni, hogy kiénekelhessem magamból, ami zavar a világban.
De legfőképp mesét írnék. Kőfalakkal és borostyánnal és régi házakkal és tóval és sziklával és hatalmas könyvespolcokkal, fa padlóval, különös hívással az éjszaka mélyén, sötétséget elűző énekekkel, tüzet élesztő dalokkal, jeget olvasztó versekkel. Szeretnék más világokba utazni rajzzal és írással, de szeretnék egy biztos helyet, ahova hazatérhetek.

Hívlak.