Mesét látó, mesét élő
Egy rövid esszé következik az emberek változásáról és a magyar emelt szintű érettségire készülésről (-ként).
Azt hiszem, a világ már nagyon, nagyon régóta ugyanolyan, talán a megléte óta. Nem tudom, ki formálta ilyenre, és nem tudom, ki hozta rá az életet. Nem tudom, honnan jöttek az emberek, és a céljukat sem tudom.
Az elmúlt két hétben annyira sokat olvastam irodalmat, irodalomról, hogy ahelyett, hogy tisztábban látnék, csak zavartabb vagyok. Ember vagyok: magamat, másokat érteni akaró. Meg akarom találni helyem a világban, meg akarom találni azt, amitől teljes lesz az életem és talán kicsit teljesebb lesz mások élete. A nagyok is ezt akarták, nem? Számtalan irodalmi példa kavarog a fejemben, mindenre, mindenre. Minden író a maga módján gazdagította a világot — ezt olvassuk unos-untalan blogokban, irodalmi szövegekben: a jól hangzó kifejezés már üressé és jellegtelenné lett.
Amit pedig nem értek.
Az irodalom mindig a korára reagált, és néha a korát megelőző dolgokra is: de nem értem, mire reagálhat az irodalom most, amikor mindent szabad, megtorlás nélkül, mindent árulnak és mindenki vevő rá. Az irodalom mindig kiutat jelentett, mindig ellent mondott a kor jelenségének, vagy összesimult vele, dicsőségét hírdetve — de hogy lehet egy százfelé törő világhoz viszonyulni? Széttörő, nem-lineáris szövegekkel, mondja a posztmodern meghatározása, s valóban, a posztmodern alig követhetően összevissza utal más művekre, s mire oda jutnék, hogy élvezzem a művet, már elfáradtam a jelentések felkutatásában.
Hova forduljon ilyenkor az ember, aki megnyugvást remél? A régiek régiek. Más korban éltek. Elejtett szavaikban bíztatást találtam ugyan, de csak egy pillanatra, mielőtt eszembe jutott, hogy ez nem az a kor, ahol a szép szavak és szép világok felidézése megnyugvást adhat. A szép már nagyon rég egy elcsépelt dolog lett, ha tisztán szépet rajzolsz vagy írsz, a művészeti elit biztosan nem fogad be.
Akármerre nézek a „magas-” avagy a „szép„művészetben, csak a posztmodern maszlagot látom, írásokat, szobrokat, rajzokat, melyek ötletesek vagy unalmasak, mégsem különösebben megrendítőek. És próbálok, próbálok ilyet alkotni, de nem megy, mert érzem, hogy hiányzik belőlük valami, amitől életre kelnének. Hol a helyem, ha szeretnék különcködni, de a különcök értékrendje helyett egy általuk lenézett értékrendet vallok, érzek magaménak?
Elmondom, hogy mi hiányzik a szépművészetekből:
Hiányzik belőlük, amit akkor érzek, ha sétálni indulok, és köszönök a napfénynek és a levegőnek.
Hiányzik belőlük az éjszaka, ahol minden csillag egy ember lelke.
Jég és tűz, föld és ég, víz és kő és fa és kézzel szőtt ruhák, hiányoztok még valakinek?
Hiányzik az irodalomból, a művészetből és az emberekből minden, amit kiskorunkban olyan jól tudtunk. Hiányzik az igazi, amitől a Kis Herceg olyan jó és amiért annyian olvasnak Benedek Eleket és Andersent, A Gyűrűk Urát és Vonnegutot, és nem csak ezeket, mert az igazán jó dolgokban — azokban, amiket teljesen belemerülve olvasunk, és feltekintve tisztábbnak, érthetőbbnek látszik minden — ott van ez az örök dolog. Nem tudom, hogy mesének hívjam-e, vagy varázslatnak. Olyan tűnékeny és nehezen elkapható, néha ott van egy írásban, néha nem, talán csak én látom oda.
Amikor látom, akkor minden rendben van és értelme van az életnek, és a nagy betűs Alkotásnak is. Elkapni, megőrizni ezt, megismertetni másokkal is. Azt szeretném, ha a gyermekem is úgy nőne fel, hogy sokat kap belőle, és így nő igazságosnak, gyengédnek, bátornak és erősnek. A világtól kapja majd, az apjától és tőlem, és minden ősünktől.
Nem tudom, hogy ez vallás-e. Ha igen, akkor ez az, amiből minden vallás kialakult, mielőtt rideg szabályrendszerekké váltak.
Azt hiszem, minden körülöttünk lévő dolog, önmagunk és mások őszinte tisztelete ez. Elismerni, hogy része vagyunk a világnak, igazán része.
Ezt írom, amikor meséket írok. Ezt rajzolom, amikor igazán rajzolok. Ezt keresem a világban, és mikor épp nem látom, vaknak és elveszettnek érzem magam, és csak az emlékével élek addig, amíg megint úgy nem alakulok, hogy megláthassam. Most megint látni kezdem: fontosabb mindennél, ez ad erőt és biztonságot, és kedvet élni.
Csak remélni tudom, hogy mások is gondolják, érzik, élik ezt, és hogy meg is találom őket. Talán a lelke mélyén minden ember élte, csak vannak, akik régebben felejtették el és már nem tudnak emlékezni.
Végül pedig egy kép, hogy megmutassam a tutit:
Ez a hátterem (desktopom) amúgy.
Ezt az írást üzenem annak, aki szerint haszontalan dolgokkal foglalkozom. És üzenem annak, aki nem talál kedvességet a világban, mert nem kedves magához. És üzenem annak, aki túl kényelmes álmodni és élni.
De főleg a barátaimnak és magamnak üzenem.
A művészetben mindig elég határozottan elválik az alkotói és a befogadói oldal. Akármennyire is hiszi valaki, hogy egy vers olvasásakor azt érzi át, amit a költő érzett, igazából nagy eséllyel fogalma sincs róla. Senkinek. Ez egyéntől, az adott kortól, pillanatnyi állapotától, mindentől függ. Elemezni, értelmezni lehet, de ez nem a művészet befogadása, ez a művészet megértése. Persze van, hogy az is fontos, és van, hogy hozzásegít a befogadásához, lásd az általad írt „posztmodern maszlag”.
Ady műveit például imádom. De őt sem nevezném tisztán szépnek. Egy folyamatosan hullarészeg, napi 50 – 150 szál cigit elszívó, 4 – 5 liter bort és iszonyatos mennyiségű pálinkát, altatókat (egyszerre) lenyomó fazont nem neveznék annak. De amit csinált, azt én, mint befogadó, nagyra értékelem, nekem sokat jelent, és ez az, ami nekem számít. Ne legyünk álszentek, ha befogadásról van szó, marhára nem érdekel, mit akart az illető, az érdekel, hogy rám hogy hat. És így már nem számít, hogy milyen korban élt, és hogy elvileg nem kéne, hogy megnyugvást jelentsen ma.
Amúgy az a művészettel szemben támasztott elvárás, hogy a művészet szép dolgokat szépen ábrázol egy olyan korból származik, amikor a művészek mesteremberek voltak. Mint az asztalos vagy a kovács. Csak akkor még nem volt a keletkezett tárgynak ilyen varázslatos kultusza, sőt a szépen lefestett virág sem egy szép kép volt egy virágról, hanem maga volt a szép virág.
A legnagyobb „kárt” a művészet megítélésének a 18. században megjelent esztétika és művészeti múzeumok okozták. Gadamer írta, hogy „Az esztétikai megkülönböztetés „szent helyei” ma a múzeumok és az „egyetemes könyvtárak”, amelyek mintegy „bekeretezik” a saját világukból kiszakított s egymás közegében idegenné vált műalkotások gyűjteményeit, s ezáltal kiemelik, elszigetelik azokat az emberek világától, ahelyett hogy a szó valódi értelmében hozzáférhetővé tennék őket”.
Azáltal, hogy ilyen rendkívül misztikus környezetbe helyezték, az emberek azt gondolják, hogy ez valami magasztos és megfoghatatlan dolog. De valamit mégiscsak be szeretnének fogadni, és ilyenkor azonosítják a magas művészetet az esztétikai élménnyel. Már pedig a kettő nem ugyan az. Az, hogyha tisztán szépet rajzolsz vagy írsz, nem baj, ha nem fogadja be a „magas művészet”, mert az nem is az. Nem azért nem az, mert ne lenne igényes vagy nem jó, hanem azért, mert mások a céljai. És legyenek is mások a céljai. Az persze nagy túlzás, hogy megelőlegezem a magas művészetnek, hogy az alkotók tudják mit csinálnak, mert egy jó részüknek fingja sincs róla.
Ha befogadóként nézed ezt az egész maszlagot, minden amit leírtál, a séta, a napfény és a levegő benne lehet. Neked. Ez nem a művészeken múlik. Ha azt akarnák, hogy ez legyen benne, akkor sem ez jönne le mindenkinek, mivel a művészet nem direkt és egyértelmű kommunikáció.
Ha pedig alkotóként, akkor te elveid ilyen téren jók. Következetesség, hit abban, amit csinálsz, némi megszállottság. Ezek is kellenek hozzá. De a folyamatos fejlődéshez nem csak érzelmi háttér szükséges, mert a minőségi alkotás valamilyen szinten mégis csak iparos munka. A technika és munkamódszer továbbfejlesztése, szorgalmas kitanulása, a művészeti közeg értelmezése. Igen, a posztmodern maszlagé is. Ha érted, mi van azokban, és érted, mire keresték a választ vagy a kérdést, azzal nagyon sokat fejlődsz te is. És a saját dolgaidba utána továbbra is azt raksz be, amit szeretnél, de valahogy mégis teljesebb lesz. Többek között azért is, mert eltűnik majd az a nagy misztikus varázsa a szépművészetnek, amivel az emberek felruházzák. És jobban fogod tudni, mi az egyáltalán, amit te belerakhatsz.
És akkor az általad felsorolt dolgokat inkább olyan helyen fogod keresni, ahol meg is találod:)
Kéz és lábtörést holnapra!
Aztamindenit. Köszönöm — egy csomó összefüggést teremtettél meg, amin a bejegyzés írásakor nem gondolkoztam el.
Alapvetően az a bajom a posztmodern „magas” művészettel, — mostmár hozzáteszem, hogy annak, amivel én találkoztam belőle — hogy azt befogadni általában csak úgy lehet, ha alapvetően széles a műveltséged és megérted az utalásokat, amiket az alkotó elszór, vagy valaki elmagyarázza. Értem én, hogy játékos meg vicces, és hogyha annyira művelt vagy akkor tényleg az, de ehhez egy műveltebb olvasó– és nézőközönséget kéne (kellett volna) kinevelni, különben az egész csak a művészek belső körének lesz élvezetes, a lelki megtisztulásra meg ilyesmikre vágyó néző pedig ott marad élmény nélkül.
A nem direkt kommunikációs rész pedig mennyire igaz, és mennyire elfelejtkeztem róla. És még változik is, a régi szájbarágós dolgok után ma már sokkal inkább a befogadó alkot jelentést, és ez így van jól.
Tanulni kell, no. Köszönöm a kommentet. :)
Szívesen :)
Az, hogy csak előzetes ismeretekkel befogadható a művészet, az szerintem nem csak, hogy nem baj, de egyenesen jó is. Látván valóban az átlagember műveltséget e téren (is), ahhoz nem szabad igazodni, mert igen mélyre kéne sűllyedni :)
Persze ez jó részben köszönhető az átlagos középiskolai oktatásnak is e téren. De azért nem kizárólag.
Ha meg valaki meg akarja érteni, az szán rá annyi energiát, hogy meg is értse. Megtisztulni vágyókról nem is beszélve:) Meg nincs ám olyan nagy dolgokról szó amúgy sem…
Deee én idealista vagyok és azt akarom hogy az átlagember is legyen művelt. :D
Az ötlet jó:D Kár, hogy az áltagember nem is akar művelt lenni. Nem baj, majd bokánrúgjuk.
That iingsht would have saved us a lot of effort early on.
az4bvt lntdpnsoeydo